Szigetelés

Egy napsütéses, vagy inkább kánikulai napon mini-nyaralásra indultunk. Az úti cél a Duna volt, illetve annak egy bizonyos szigete: a Rafás.

Ennek a kis földdarabnak a történetéről sajnos kevés adatot találtam. Mindössze egy rövid novellát találtam Diósi György honlapján. A legenda szerint nevét az első lakójáról kapta: az 1900-as évek elején egy részeges halász lakta a területet, Rafás Máté.  A mai birtokszerkezet már nem ennyire egységes, körülbelül 30-40 apró telekre osztott. Minden telken kisebb-nagyobb házikót, homokos talajú kertet találunk, s a kerítésen kívül nádassal körbevett stéget. Ide nem vezet híd, csakis vízi úton közelíthető meg. A sziget lakói jól ismerik egymást, a közösség összetartó és segítőkész. A mi úti célunk a sziget túlsó oldalán található, a telek a Duna szélesebb medrére néző.

Miskolctól körülbelül 3 óra alatt tettük meg a 230 kilométernyi utat, az utolsó faluig, Szigetszentmártonig. A kocsi leparkolása után következett a magunkkal hozott cuccok átpakolása a kikötői stégre, a stégről a csónakba, egyik partról a másikra, csónakból stégre, stégről a házba. Sajnos a körülmények nem könnyítették meg a bejutást, az erős széllel szemben nehezen haladt az evezős csónak. Szerencsére váratlan segítséget kaptunk: csomagjaink nagy részét, két felnőttet és Nyurgát befuvarozott egy kedves horgász a belső stéghez, egy motoros csónakkal. A beszállás azért nem volt egyszerű, a kiskutya megismételte a tavaly nyári* mutatványát: a keskeny feljáróról a vízbe esett. Szerencsére most hám és póráz is volt rajta, az ijedtség sem volt akkora, hamar kihúztam a vízből. Nem tudom hogy a többi whippet szeret-e úszni, de Nyurgával ezek után nem tudom hogyan fogom megszerettetni a vizet.

*Tavaly nyáron az Őrségi nyaralásunk előtti éjszakát töltöttük a Rafáson. Az indulás napján a kétszemélyes csónakkal 3-szor kellett fordulni, mire mindenki a partra jutott. Nyurga az első körben kelt át, végignyafogva az utat, mivel Imre a parton maradt. (Kétségbeejtő ha a gazdik szétválnak!) Miután mindkét gazdi a partra ért, Nyurgát elengedtem, hadd élvezze a folyópartot. A harmadik fordulónál épp segédkeztem a ki-beszállásnál, amikor csobbanást, majd káromkodást hallottam a hátam mögül.  Imre épp próbálta kimenteni Nyurgát a vízből, mire odaértem. Csurom vizesen, vízinövényekkel borítva, megszeppenve szedtük ki a vízből. Aggodalmunk, miszerint egy büdös, hal- és iszapszagú kutyával kell végigutaznunk a Dunántúlon, szerencsére alaptalannak bizonyult. Nyurga hamar megszáradt, és a vékony kis bundája nem tartotta magában a kellemetlen szagokat.

Délután Nyurga felszívódott. Hívogattuk, keresgéltük, sehol nem találtuk. Kicsit aggódtam, hogy ismét a vízbe került, és nem tud kimászni, de valami más történt: a torkosság keverte bajba. Ismét. Két telekkel arrébb nagyobb létszámú “unokázás” folyt napközben. A ilyenkor megszokott jó magyar szokás szerint rántott hús szeletek készültek a család ellátására. A jóhiszemű háziasszony, mit sem sejtve, egy udvari sziklán hűtötte le a serpenyőt, és a használt olajat. Kedves olvasó, sejted már Nyurga távollétének okát? Az én torkos, éhenkórász kiskutyám azzal volt elfoglalva, hogy ezt a maradék étolajat az utolsó cseppig eltüntesse. Fél liter használt olajat szippantott föl.

Sűrű bocsánatkérések közepette kitereltem Nyurgát a telekről, hazahajtottam, s innentől zárva tartottuk a kaput. Az este további részében az igencsak kókadt kiskutyát gardíroztam, aki néhány órán belül megszabadult a teljes, aznap elfogyasztott ételadagjától, sztenderd és nem-sztenderd outputokon keresztül. Ha érted mire gondolok… 😉

Reggelre már kutyabaja sem volt. Kapunyitás után kiderült, semmit sem tanult a dologból: első útja az említett szomszéd kapuja felé vezetett. Ezúttal zárva találta, de már mi is résen voltunk.

Még késődélután körbesétáltunk az északi részen. A csúcsnál találkoztunk egy lelkes staffordshire terrierrel, Kyrával, aki először kisebb riadalmat keltett megjelenésével. A gazdi hamar megjelent, és ismét beigazolódott: ezek a rossz hírű kutyák a legbarátságosabbak a jelenleg elterjedt, városban tartott fajták közül. Reménykedtem hogy a jó példa ragadós, de hiába apportírozott Kyra lelkesen a vízből, Nyurgát nem kapta el a hév, nem volt hajlandó lelépni sem a partról. Az eldobott bot után rohant, de a víz szélén mindig megtorpant, és ugatással kommentálta a vidáman úszkáló staff erőfeszítéseit.

Hazafelé, pihenőhely gyanánt, egy gödöllői éttermet szemeltünk ki. Kutyabarát éttermet nem találtam a környéken, de reménykedtem hogy a teraszon megtűrnek minket. Szerencsénk volt, a Sziget Vendéglőben remek kiszolgálásban volt részünk és az óriáspalacsintát is imádtuk! Nyurga sem panaszkodott az elhelyezésre az asztal alól, az árnyékból. A hétvégi kalandok után pont elég fáradt volt hozzá, hogy szép csöndben és illően viselkedjen.

A két nap kalandjai, és az utazás okozta fáradalmak kimerítették a kiskutyát, és mi is eltávolodtunk a mindennapi mókuskeréktől. Minden látogatásunkkor sajnálom, hogy nem igazán szeretem a vizet. Sokkal élvezetesebb lett volna a hétvége, ha én is csobbanok a Duna hideg vizében. Ha van valakinek biztos módszere, hogyan lehet megszerettetni a vizet egy felnőtt emberrel, mindenképpen írja meg!