Megint munkaügyben utaztam, fapadossal, Barcelonába. Vasárnap este indultam, éjjel leszállt a gép, egy óra alatt fölvettem a csomagomat, a bérautót és gondoltam megnézem a szállásomra, Sitges-be, vezető két út közül azt, amelyiket a múltkor még nem próbáltam. Azt kell mondjam, nem véletlen, hogy a legtöbben inkább fizetnek az autópályáért. Teljes sötétségben, éjfél körül, nyomomban egy pár fényszóróval, olyan úton vezetni, ahol egyhuzamban kis túlzással maximum 10 métert lehet egyenesen menni, elég kalandos. A kormányt és a fékpedált már érkezéskor alaposan leteszteltem. 30-as tempó, 1-1 sáv, jobb oldalon sziklafal az autótól fél méterre, bal oldalon betonkorlát. De másnap délután, napsütésnél, rá kellett jönnöm, hogy éjjel mégis jobb ott vezetni, mert az embernek legalább nem vonja el a figyelmét a betonterelő mögötti mélység, és a tenger látványa. Az utasomnak végülis nem volt annyira rossz az anyósülésen. Amikor épp nem fejelte le a műszerfalat a kicsit erősebben megtaposott féktechnikám miatt, egész szép kilátást élvezhetett.
kilátás a Sitges-Barcelona közötti kanyargós útról
Hétfő este arra gondoltam, sétálok egyet a hotel körül, a parton. Egy hosszabb ujjú pólóra és egy vékonyka pulcsira a biztonság kedvéért még vettem egy sálat is, mert mégiscsak tél volt. 😉 A recepciónál egy himalájai expedíció elég meglepett fejjel méregette hova megyek ilyen lengén, kabát nélkül, kifelé az ajtón. Jó, tulajdonképpen kint eléggé fújt a szél, úgyhogy ha hoztam volna magammal széldzsekit, tudtam volna használni.
Passeig Maritim
A rövid séta után lementem a szálloda belső medencéjéhez. Volt működő külső medencéjük is, de ahhoz még nem éreztem elég elszántnak magam. Mégiscsak január volt! A belső medencében az volt a jó, hogy egyáltalán nem hasonlítot a két ünnep közötti derékfájásos Barlangfürdő-élményhez, ahol nyakig a melegvízben kuporogtunk, mert a tömegtől megmozdulni sem lehetett, nem hogy kiegyenesedve kartempózni. Itt ha akartam volna sem tudtam volna senkit kerülgetni, mert az egy óra úszkálás alatt egy ember haladt el összesen a tök üres uszoda mellett. Gondolom meglátta, hogy már van EGY ember a medencében, és inkább akkor jött vissza, amikor nincs tömeg…
Volt egy pezsgőfürdő is az uszodában, amit nem igazán sikerült megfejtenem. Volt benne víz, néha cuppogott, voltak kis hívogató ülőkék, befúvónyílások, egy gomb, amivel be lehetett indítani a bubikat, amik habot csináltak a víz tetejére, csak arra nem jöttem rá, hogy ki a szösz tudja ezt élvezni a 24 fokos vízben? Esküszöm megpróbáltam, combig sikerült magam belekényszeríteni. Ezek a spanyolok túlöltözik a 20 fokot, de a 24 fokos víz nekik már meleg? Ki érti ezt…!?
Találtam wellness részleget is az ötödiken, ahol cirka 60-70 EUR-ért már kaphatnék egy csakramasszázst. A hülyének is megéri, nem? 😉
Ha nem lenne önmagával ellentétes az ötlet, megszervezném a “Szezonon Kívül Nyaralók Klubját”, amelyben a holtidőszaki szállodafoglalásokra hívnám föl az utazni szeretők figyelmét. Például egy januári hétfő este kifejezetten holtidőszaknak számít, valószínűleg a legtöbb hotelben.
Korábban már figyelmeztettek, hogy a spanyol éttermek nagyrésze késő délután bezár, és csak este 8 körül nyit ki újra. Kedd délben csak egy könnyű, kis adag tésztaételt ettem, gondoltam a vacsorát valami tartalmasabbal fedem le. Amikor 6 körül megérkeztem a szállodába, már elkezdődött a kék óra, amit semmiképpen sem szerettem volna kihagyni, így a vacsorát későbbre halasztottam. A biztonság kedvéért a recepciónál érdeklődtem:
- Jó estét! Az étterem nyitva van már?
- Peeersze, az étterem éjfélig nyitva van.
Remek, akkor fotózás után jöhet a jól megérdemelt táp!
csónak a kék órában
A parton találtam egy jó kis mólót, csónakokkal, a nap a tenger mögött ment le, és a homokban már egy másik fotós is ténykedett. Gyorsan fölszereltem én is az állványt, készítettem pár fotót, és irány vissza a hotelba. Becsattogtam az étterembe, majdnem teljesen üres volt, mindössze hátul sugdolózott egy pár. Leültem, okostelefon elő, nyomkodás, várakozás, legalább 10 percig. Pincér sehol. Ekkor kiment a másik pár, és az előtérben megcsörrentették azt a vicces csengőt, ami a filmekben is szokott a recepción lenni. Gondoltam, most már észrevették magukat a pincérek. Ültem tovább, megint eltelt vagy 5 perc, semmi sem történt, de már a pár is eltűnt. Gyanús. Kimegyek, nézelődök, hát én csak bemószerolom ezeket a lusta pincéreket a recepción.
- Jó estét kívánok, vacsorázni szeretnék, de az étteremben nincs senki.
- Nincs? Ó, jöjjön velem, mindjárt megoldjuk.
Bemegyünk, persze még mindig nincs ott senki. Mutat a bárpult felé.
- De én az asztalokhoz ülnék le, vacsorázni, oda!
- Jaa, vacsorázni szeretnék? Á, a konyha zárva van. Este 8kor nyit.
- De a kolleganője azt mondta az imént, hogy az étterem nyitva van.
- Hát, az étterem az nyitva van, csak a konyha van zárva.
…
- Anyu, nézhetem a tévét?
- Persze kisfiam, csak ne kapcsold be!
…
Deja-vü, Koppenhágában hasonlóan jártunk a 4-6 óra közötti éttermi zárvatartással. Éheztünk egy órát, mire tudtunk rendelni valamit.
A spanyol étkezési szokások (is) eltérnek a mieinktől: fél 2 körül egy könnyű ebédet fogyasztanak, majd este 8-9-10 körül vacsoráznak. Ehhez az életritmushoz igazodtak a vendéglátóipari egységek is.
A hét folyamán még betértünk a La Parateda-ba is, ami egy kizárólag friss halételeket kínáló étterem. Annyira frissek a halak, hogy a bejáratnál rögtön a jégre készített kínálatba botlunk élő homárral, kagylóval, és egyéb finomságokkal. A szakács pontosan az általunk kiválasztott állatot készíti el nekünk. A kínálat ínycsiklandozó, az étel kiváló!
Kalmár, homár, kagyló, tonhal, és más egyebek
Katalónia januárban is kellemes hely egy magyar éghajlathoz szokott ember számára. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy a nap sokkal hamarabb ment le, mint korábbi ottartózkodásomkor, így munka után kissé beszűkültek a lehetőségek a kikapcsolódásra.
a csónak
a móló reggel
