Mint keselyűcsapat, mely zsákmányra száll,
a szekérvár körül bősz tatárhad gyűlt,
az éj sötétsége rút félelmet szült
s nagy veszélyt érzett jó Béla király.

Vijjogva támadt a keselyűmadár,
vad rohamától ember emberre dűlt,
a magyar hadból csak néhány menekült,
köztük a király csatakos paripán.

A Sajónak vize dús-veressé vált,
körötte bú s rijjadó szomorúság
és hangos győzelmi tort ült Batu kán…

…de Isten az égből magokat hintett,
reája esőből reményt legyintett
s nőni kezdett egy új, magyar tulipán. 

 

A képek a Muhi csata emlékére létrehozott emlékműnél készültek. Az emlékművet 1991-ben állították, Vadász György és Kiss Sándor tervei alapján. Sajnos a helyszín pusztulófélben van, állapota balesetveszélyes, és elkeserítő. Az angyalszobor, mindjárt a bejárat frontján,  immár fej nélkül köszönti a látogatót.

 

Buenos tardes, kedves olvasóim!

A januárom a spanyol nyelv bűvöletében telt el. Korábbi bejegyzésemben Katalóniáról írtam, a hónap utolsó hetét pedig Mexikóban töltöttem.

Az egyfolytában végigült repülőút rekordomat sikerült megdöntenem, Münchenből 14 órán keresztül utaztunk Mexikóvárosba. A légiszemélyzet legnagyobb igyekezete, és a kiszolgálás kifogástalanságának ellenére sem kerül föl ez az út a legkényelmesebb repülőútjaim listájára. 14 órát kvázi mozdulatlanul ülni, egy mérsékelten szűk ülésben nem túl szívderítő. Az út legemlékezetesebb néhány másodperce az volt, amikor a mellettem lévő kis kabinablakon kibambulva szikrákat, és lángcsóvákat véltem fellobbanni a szárny fölött. A világ legrosszabb 2 másodpercének eltelte után rájöttem, hogy ennek oka az előttem ülő utastársam filmválasztása: az ablak egy akciófilm jelenetét tükrözte vissza.

Hajnalban landoltunk, sofőr várt minket a reptéren. A korai városnézés egyik észrevétele, hogy mennyire sok rendőrt és biztonsági őrt látni mindenfelé. A rendőrautók villogó jelzéssel, a rendőrök pedig hatalmas puskákkal fölfegyverkezve közlekedtek, és néhányszáz méterenként találkoztunk velük. Ottlétünk alatt végül megszoktuk a látványt, ami különösen intenzív volt a turistalátványosságok környékén és a bevásárlóközpontoknál.

A hotelben megismertem a mexikói emberek kedvességét, és segítőkészségét. Magyarként olykor kissé zavarban is éreztem magam a kiszolgálás miatt. Az étteremben az asztalunkhoz vezettek, a széket alám tolták, a textil-szalvétát az ölembe hajtották, jellemzően 2-3 pincér váltakozva szolgált ki minket. A reggelinél szinte alig nyeltem le az utolsó falatot, amikor a koszos tányért és evőeszközt már el is takarították előlem. Több ízben is láttam, ahogy egy-egy fogást a vendég asztala mellé tolt állványon készítettek el. Ezek az emberek mindent megtesznek, hogy a vendég jól érezze magát, és a lehető legtöbb borravalót hagyja. Ez egyébként az ultileírások alapján is ajánlatos, nagyjából a szolgáltatás árának 10 százalékáig. A trükk mindenesetre beválik, részemről el voltam bűvölve a kiszolgálástól.

A hegyi betegséggel az ottlétünk harmadik napján ismerkedtem meg. A korábban olvasott anyagokban leginkább a biztonsági kockázatokról, és a saját testi épségünk érdekében tanúsítandó viselkedésről olvastam, de utólag kénytelen voltam bepótolni az egészségügyi részt is. Eléggé megriadva vettem tudomásul, hogy a pulzusom az egekben jár, az ér lüktet a nyakamban, a mellkasom és a felkarom vöröses színű, fáj a fejem, és az étvágyam sem az igazi. Miután már kigugliztam az összes szív- és érrendszeri betegséget, rájöttem az egyszerű magyarázatra, és már nyugodtabban vettem tudomásul az időnként rámtörő tüneteket. Valle de Bravoba érve már egészen nyugodt voltam, mert a tüneteim valóban megszűntek a tengerszint fölötti magasság csökkenésével.

Metepec

 

Metepec egy 2635 m magasan fekvő település, Mexikóvárostól 50 km távolságra. A település főbb nevezetességei a templomai, és a kézműves portékákat kínáló boltjai. A mexikói emberek vallásosak, de az európai szokásokhoz képest eltérően. A halált például teljesen másként fogják föl, mint mi. A színes ruhákba öltöztetett csontváz szobrok, színesre festett koponyák a legtöbb kézműves boltban megtalálhatóak. Legnagyobb csodálkozásomra Jehova tanúi is megszólítottak a főtéri sétánkon.

Az építészet az európaitól nagyban eltér. Mivel az időjárás sokkal kevésbé szélsőséges, a házakban nincs fűtés, és kívülről nincsenek szigetelve. Jellemzően emeletes épületeket láttam, amelyek alsó részében valamilyen üzlethelyiség működött, a felső emeleten pedig a lakást alakították ki. A házakat nagy része betonból épült, a homlokzat néhány esetben feltűnő színekre festett, ezzel egyfajta bájos színkavalkádot adva az utcaképnek. Néhol az az érzésem volt a házakat nézegetve, hogy ha egy családnak szüksége van még egy szobára, egyszerűen csak építenek egy újabb szintet a lapos tetőre.

A közbiztonság alacsony szintjére utal, hogy a házakon, kivétel nélkül, megtalálható a rácsozott ablak, és itt-ott a szögesdrót, még 2-3 emelet magasban is.

Toluca és környéke biztonságos helynek mondott, Metepecben a bűnözésből semmit nem észleltünk, kifejezetten kellemes, nyüzsgő városnak ismertük meg. A főbb csomópontokban vándorló kereskedőket és kézműveseket láttunk, akik egy-egy helyen letelepedtek, és a portékáikat árulták. A boltok sok helyen a műhelyt is jelentették, a kereskedő a helység egyik sarkában készítette a következő értékesítendő terméket. Népviseletbe öltözött asszonyokat több helyen láttunk, jellemzően kötött árut kínáltak. A lufiárus menet közben fújta föl az újabb termékeket, és csipogó hanggal kísérve sétálgatott föl- s alá a főtéren, hogy minnél jobban fölhívja magára a gyerekek figyelmét.

A szöcskeárusnál kissé meglepődtünk… 🙂

A közúti közlekedést illetően két dolgot említenék: a “csőrös” teherautók jelenlétét, és a közlekedés rendjét. A teherautók, buszok mind orrmotorosak, lapos elejű buszt nem is láttunk. A sofőrök vezetési stílusa intuitívebb mint nálunk, az indexet keveset használják és a sávkövetés is lazább. Láttunk széles amerikai-stílusú autókat, Fordokat és Nissanokat, ütött-kopott Volkswageneket, elvétve BMW-ket, de még Suzukit is. A közlekedés jolly-jokere azonban a VW Bogár! Néhány évvel ezelőtt zárták be a környéken a gyárat, de az utakon 20 autóból legalább egy még mindig ebből a típusból kerül ki.

Metepec másik templomába is benéztünk (Franciscan convent San Juan Bautista), ahol a többi meglátogatott mexikói templomhoz hasonlóan a szenteket ábrázoló szobrokat ruhába öltöztették.

Valle del Bravo

 

Valle Del Bravo 156 km-nyire található Mexikóvárostól, a tenger szintje fölött 1850 méter magasan. A település egy tó köré épült, amelyet körben hatalmas hegyek kereteznek. Ránézésre a város bevételeinek nagy részét teheti ki a turizmus, ami a tóhoz kapcsolódó tevékenységekből, és a kézműves iparból áll. A városnézést a helyi templomnál kezdtük (Temple of Santa María Ahuacatlán).

A tavon egyórás csónaktúrára indultunk. Sajnos az idegenvezetőink csak spanyolul beszéltek, angolul egy-két szót mindössze. A kikötőtől távolodva a tó partján villákat és jachtkikötőket láttunk, a csónakokat nagyrészt a parton, letakarva találtuk. Január még nem a fő szezon, ennek ellenére láttunk vízisíelőkét és motorcsónakkal közlekedőket. A part menti villáknál mozgást csak akkor láttunk, amikor a személyzet épp a füvet nyírta, takarított, vagy ha valamilyen építkezés folyt.

Az ebédet egy kellemes parti étteremben költöttük, ahol a spanyol nyelvű étlappal meggyűlt a bajunk, meglepetés-ebédet kaptunk. A magyar halászléhoz hasonló étel kissé felkészületlenül ért minket, a látvány eléggé szokatlan volt, de végülis megbirkóztunk vele. Ránézésre, a mi halászlénktől a benne megfőzött húsok különböztették meg: rákokat, kagylót és garnélát találtunk a tányérban.

Általánosságban elmondhatom a mexikói konyháról, hogy várakozásaimmal ellentétben nem főznek nagyon fűszeresen. Ezt azonban bőven ellensúlyozzák az asztalra kihelyezett, az ételbe pótlólagosan adagolható csípős szószokkal. A lime-ot sokat használják, az asztalra kitéve több étteremben találkoztunk vele. Ami nálunk a só-bors-erőspista háromszög, az náluk a chilli-lime páros.

Valle del Bravo utcaképe az én európai szememnek kellemesebb volt, mint Metepec nyüzsgő és színes forgataga.

Toluca

A Costmovitral, vagyis a város botanikus kertje Toluca belvárosának szívében található. A korábban piacként funkcionáló helységet Leopoldo Flores csodás üvegablakaival tették fényűzővé, és az 1980-as években a világ minden részéről érkező növényekkel telepítették be.

Az épület belsejében ottjártunkkor egy végzős főiskolai csoport, és egy házasulandó ifjú pár is fotózásra várt. A látvány magáért beszél!

A Cosmovitral a belvárosban található, körülötte több, turisták érdeklődésére számítható épületet is találunk. A Katedrálist például (Catedral de Toluca), ahová ottjártunkkor sajnos nem jutottunk be, épp mise folyt. Azért a bejáratnál megcsodáltuk a gyönyörű üvegműves munkákat.

Toluca belvárosa forgalmas, nagyvárosias képet mutat. A szokásos kis boltok itt is megtalálhatóak, de az utak soksávosak, a forgalom erős, parkolóhelyet alig találni, és még kölcsönözhető bringákat is láttunk. Bár, turista legyen a talpán, aki ebben a forgalomban, ilyen közlekedési kultúra mellett, kerékpárutak teljes hiánya mellett, bérel és használ itt kerékpárt. A városban érdemesebb taxival közlekedni, amit biztonsági okokból ne az utcán intsünk le, inkább kérjük meg a hotel személyzetét, hogy hívjanak nekünk egy megbízható sofőrt.

Azt már érkezésemkor tudtam, hogy Ceasar Millan, tévés kutyamindentudó, tréner, kiképző, kutyasuttogó, Mexikóból származik, valamikor illegális bevándorlóként lépett az USA területére azzal a céllal, hogy kutyákkal foglalkozzon. Ennek az ismeretnek a tudatában figyeltem tehát a kutyatartás kultúráját az országban, ahonnan származik. Az utcán több helyen láttam nyakörv nélküli, szabadon kószáló kutyákat. Ám ezekre a kutyákra mégsem mondanám hogy kóbor állatok. Kedvesen meghúzódtak egy-egy épület árnyékában, és nyugodtan feküdtek, mit sem törődve a járókelőkkel, és a forgalommal. Úgy gondolom, ezek a kutyák tartoztak valakihez, egyszerűen csak így tartották őket: szabadon. Kihelyezett, eldobált ételt az utcán nem láttam, ezeket az állatokat valaki bizonyára jól tartotta. Hiába, viszonylag nagy testű kutyákról volt szó, olyan nyugalommal sétáltunk el az ebek mellett, mintha az utca berendezéséhez tartoztak volna, semmi fenyegető nem volt a viselkedésükben. Azok a kutyák pedig, akik gazdisan közlekedtek a városban, szintén póráz nélkül mozogtak, szorosan az emberük nyomában. Kutyapiszkot sem a parkokban, sem az utcákon nem láttunk. Azt hiszem, van mit tanulnunk a mexikóiaktól a kutyatartásról.

Toluca környékén honos az Atalantalepke, aminek a rajzásáról mindössze egy héttel maradtunk le. Valle del Bravo felé haladva, az útról láttunk lovasokat, akik valószínűleg az említett lepkefaj egyedeinek a felkutatására indultak. A narancssárga lepke szimbóluma több helyi kézműves terméken feltűnik.

A visszafelé út már gyorsabb volt, Frankfurba mindössze 10 óra út alatt érkeztünk meg. Hazaérve újrakezdtem a küzdelmemet az időeltolódással!