be-te-kint blog

Erről a helyről már számtalanszor láttam fotókat korábban, valahogy mégis nehéz volt elhinni, hogy ez egy igazi, létező helyszín, ahová akár el is juthatok. A Stadtbibliothek Stuttgart egy igazán különleges építészeti alkotás. A tripadvisor előkelő helyen sorolja a könyvtárat Stuttgart városának látnivalói között.

Az épületet megközelítve az első, ami megfogott, az a külső ablakokból látható csillesor, ami feltételezem, a szortírozandó könyveket szállítja. Az utcáról is jól láthatóan, egy kis fém pálya került kialakításra a könyvtár sarkában, ami a szintek között szállítja a csomagokat, ide-oda kanyarogva. Az egyébként az egész városra jellemző átgondoltságot és rendet ez is erősíti. Belépés után a következő érdekesség, a belső szerkezet. A könyvár olyan, mintha egy nagyobb dobozba egy kisebb dobozt építettek volna. A középső, kisebb doboz egy teljesen üres hall, oldalán a külső terek felé néző pici ablakokkal. Az ezen kívüli rész a tulajdonképpeni könyvtár, olvasószobákkal, lépcsőkkel, könyvespolcokkal. Kívülről is egy dobozra hasonlít az épület, de mintha valamilyen fura, ünnepi csomagolásba öltöztették volna. Szimmetrikus elhelyezésű ablakok, éjszaka kék színű led-fénnyel megvilágítva.

A honlap sajnos csak német nyelven elérhető, de innen megtudható, hogy az épületben magáncélra szabad fotókat készíteni, amennyiben azonban publikálni szeretnénk, ki kell töltenünk egy dokumentumot. Név, felhasználás célja, satöbbi. Ez a dokumentum a helyszínen kitölthető, a bejárat melletti pultnál a helyi kollégák szívesen állnak rendelkezésre, akár angol nyelven is. A látogatás díjtalan.

A könyvtár történelméről annyit sikerült kiderítenem a nagyrészt német nyelven rendelkezésre álló webes infók alapján, hogy a nyitása 2011 októberében volt, alapterülete több mint 20.000 m2. Egy építészeti pályázat nyerteseként Eun Young Yi, koreai építész tervét valósították meg. Az épület 4 szint magas. A legfelső szinten kávézót, az alsó, pince szinten egy 300 fős konferenciatermet találunk. A könyvtárat napenergiával és geotermikus energiával fűtik. Az helyszín magyar vonatkozása, hogy az épp átépítés alatt álló Budapest tér mellett található. Az épület szokatlansága miatt számos kritikát kapott. Egyszerű, puritán kinézete, a belső “doboz” üressége, és látszólagos céltalansága miatt kissé börtönszerűnek érezni a belső teret.

A belső kocka teteje

…és a belátás az olvasóterekbe

lépcsők…

…és látogatók

olvasósarok

lenézve a legfelső szintről

az alsó kék négyzet a belső kocka kék teteje

a tető alatt

a külső

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

Hárs László: Levél az erdőből (részlet)

A Bükk már nem lesz szebb attól, amilyennek mostanában látom. Bizonyára az összes többi magyarországi, sőt, mérsékelt égövi erdőről ugyanezt el lehet mondani, de én csak ide járok feltöltődni, a szomszédba.

Az utóbbi időben sokat fejlődött Miskolc turisztikai szempontból, a vendégéjszakák számának emelkedéséről ódákat zeng a helyi média. Most a Bükki Nemzeti Park is hozzátett egy újabb puzzle-darabkát a képhez: új információs táblákat helyeztek ki. Bánkút környéki sétánk során új, sokkal informatívabb, és részletesebb útjelzőket találtunk. Beleillenek a tájba, nem hivalkodóak, csak annyira, hogy az arra sétáló turista figyelmét felkeltse. Ha nincsenek ezek a táblák, soha nem találom meg a Faktor-réti Madonnát.

Köszönöm!

az új útjelzőtáblák egyike

A Faktor-réti Madonna és Nyurga

Fakereszt a Madonna szomszédságában

A Madonna

A Bükk ősszel

az ősz színei

tükröződés egy pocsolyában

nem annyira magányos, és nem is cédrus

az ősz aranya

a radar a távolból

a csipkebogyó szedésének még nincs itt az ideje

kerékpárút a Bükk szívében

gombák a napsütésben

pucér fenyőderék és színes háttér

Miskolcon többek között két (szerintem) kötelező turistalátványosságot talál az ide látogató: a Hámori-tavat és a közelében található Pisztrángost. A Bükk kiszínesedett, bár eltelik még pár nap, mire a színek elérik a változatosságuk tetőpontját. Én ilyenkor szeretem a legjobban ezt a helyet. Az idő már hűvös, melegen kell öltözni a kiránduláshoz, és igyekezni kell hazaérni, még sötétedés előtt. Ilyenkor kevesebb a turista is nálunk, ami könnyebb parkolást, nyugodtabb kirándulást, kevesebb sorakozást jelent a halas pult előtt.

Családdal és kutyával is ideális program! A halsütöde kertjében ma is találkoztam két bolognese kiskutyával! 🙂

Hámori-tó

Hámori-tó

Hámori-tó

Pisztrángok

http://www.pisztrangtelep.hu/

A Halőr

Nyitvatartás

Kutyával nyaralni. Egyszerűnek tűnik, fogod a kutyát és elindulsz. Aztán amikor odaérsz, jössz rá, hogy igaz hogy kutyabarát a szállásod, de egy hétig mégsem szeretnél a hotelbe zárva élni. Az én “menjünk valahová” mentalitásommal kész kínszenvedés egy hétig egy helyben maradni. Idén például hiába határoztam el, hogy a magammal hozott könyvet a parton heverészve fogom végigolvasni, valahogy a második napon mégis az internetre függve találtam magam, közeli programok után kutatva. Pedig még a századik oldalon sem jártam! (Innen üzenem a Delta Visión kiadónak, hogy már nagyon várom az Idhún emlékezetének harmadik részét!)

Mégis mivel foglalja el magát a kutyás, ha nyaral?

Az első, magától értetődő dolog: fürdés a kutyával. Ma Magyarországon nem könnyű olyan folyó vagy állóvizet találni, amelynek vizében a kutya és gazdája legálisan megmártózhat. Akadnak azért ilyen helyek! Kutyás nyaralások előtt érdemes keresgélni, hátha találunk olyan szállást, amely valamelyik kutyastrandhoz közel fekszik, esetleg saját kutyastranddal rendelkezik.

Kirándulás kutyával. Magától értetődik! A Bükkben már otthon érzem magam, ismerek jó néhány túraútvonalat, a túraGPS is föl van már készítve, a térképek letöltve várják az indulást. Azonban ha Magyarország más tájegységeire utazunk, elbizonytalanodok a helyismeret hiánya miatt. Például a Kis-Balaton környékén fokozottan védett természetvédelmi területeket találunk, ahová kutyát maximum csak pórázon szabad bevinni. A különböző erdei vasutakat érdemes igénybe venni, ha a kutya nem bánja a zötykölődést és a kattogást, de ezek szinte kizárólag csak hétvégente közlekednek. Némi előzetes kutatómunkával persze fölkészülhetünk a túrára, de még mindig szembe kell néznünk a kánikula jelenségével. Sem magunkat, sem a kutyánkat nem érdemes túl hosszú ideig kitenni a negyven fokos melegnek, különösen ha nincs természetes forrásvíz, és kevés az árnyékos részlet utunk során. A kedvenc nem-bükki túránkat eddig az Őrségben tettük meg, ahol Apátistvánfalván szervezett utat hirdettek, valódi túravezetéssel, a helyi gomba-, növény- és állatvilág bemutatásával.

Menjünk városnézni! Ooo, a városnézés csuda jó dolog! Vannak szép épületek, templomok, kiállítások, parkok, éttermek. Amelyek közül nagyrészt sehová nem léphetünk be kutyánk kíséretében. Idén nyáron Keszthelyen mégis találtunk üdítő kivételt! A belvárosban létezik egy magánkézben lévő múzeum-komplexum, ahol néhány száz méteren belül különböző tematikájú kiállítóhelyeket találunk. Kutyával mindegyik helyiségbe beléphetünk! Nem állítom hogy kedvencünk hozzánk hasonlóan fogja élvezni a kiállítást, de egy kis hűvös, múzeumi levegő mindenképpen jót fog tenni az utca forró aszfaltja után, amíg a gazdik nézelődnek.

Ebédeljünk étteremben! A kutyabarát éttermek száma évről-évre nő Magyarországon. Az tapasztaltuk azonban, hogy a legtöbb étterem, ha nem kimondottan kutyabarát is, kerthelyiségében vagy teraszán mégis megtűri a jólnevelt ebeket. Van ahol még egy tál vízzel is kedveskednek négylábú kísérőnknek! Szívesen olvasnám mondjuk egy labrador, bernáthegyi, vagy más nagytestű kutya tulajdonosának hozzászólását is ebben a témában. Egy viszonylag kistestű whippettel eddig még sosem utasítottak vissza, miután illedelmesen megérdeklődtem, befogadnak-e minket egy ebéd erejéig.

Nézegessünk cuki állatokat! Hiszen a legtöbb kutyás állatbarát is, szeret mindenféle állatok között tartózkodni. De vajon mit szólnak a mindenféle állatok a hozzánk tartozó kutyához? És vajon mit szól a hozzánk tartozó kutya a mindenféle állatokhoz? Sajnos egyáltalán nem biztos hogy a simogatnivaló kiskecskéket a kis utitársunk is cukinak találja. Eddig egyetlen “állatos” helyre jutottunk be Nyurgával: a Kápolnapusztai Bivalyrezervátumba. Remélem sok hasonló helyet találunk még nyaralásaink alkalmával!

Bandázzunk a többi kutyással! Egy kutyabarát szálláson biztos hogy találunk kutyás családokat! Amint a kutyák elkezdenek játszani, a gazdik is feloldódnak és beszédbe elegyednek. Használjuk ki a lehetőséget, és engedjük kedvencünket fajtársai közé! A közös labdázás és szaladgálás fáradt, nyugodt, kiegyensúlyozott, és könnyen kezelhető kutyát eredményez!

Azért nem kell teljesen lemondani a többi, környékbeli érdekességről sem! A kimondottan kutyabarátként jelzett szállásokon biztosított a kutya megőrzése néhány órára. Akkor adódhat probléma, ha olyan Hudini-képességű kutyával utazunk, mint Nyurga, aki a játék és a társaság kedvéért megtalálja a kerítés alatt található whippet-méretű réseket… Ha a kutyánk egyébként is hozzászokott az egyedülléthez a lakásban, nyugodtan hagyhatjuk a szállodai szobában is. Csak ne felejtsük el megemlíteni a recepción, nehogy a takarítók nagyon meglepődjenek törölközőcserekor!

Ha kutyás nyaralásra adod a fejed kedves olvasó, egy jó tanáccsal tudok segíteni: kérdezz! Előzetesen e-mailben vagy személyesen! Mert lehet hogy a honlapon vagy a helyszínen nincs külön kiemelve a program kutyabarát jellege, de az okos szolgáltatók már felismerték, hogy a kutyás társadalom is fizetőképes keresletet jelent! Tapasztalataim szerint, ha nincs kimondott ellenérv (pl. szabadon kószáló háziállatok vagy higiéniai okok), az illedelmes kutyát szívesen fogadják! A kutya pedig minél többször kerül hasonló helyzetbe, annál hamarabb fogja megtanulni az ilyen helyen a gazdi által elvárt magatartást.

Nyurga a játékmúzeumban

Lefárasztási technikák: szárazföldi és vízi sportok

Nyurga Keszthelyen nyaral

Fáradt kutya a jó kutya!

…a reptéren. Hat órára. És van nála egy kis teljesítményű digitális gép. Streetfotóz!

Jó, igazából nem utcai fotózás, hiszen fedett, mesterségesen megvilágított, ráadásul légkondicionált is a helyszín. De annyiból mégis streetfotó, hogy “sunyi” módon, észrevétlenül próbáltam pillanatokat elkapni. Kicsit ugyan nehéz volt a művészetre koncentrálni, ugyanis a váratlan, sok-órás várakozás miatt fokozott “idegállapotba” kerültem. Pont ennek ellensúlyozására, idegnyugtatóként alkalmaztam a képek készítését.

De nézzük mi történik egy uncsi szombat délutánon egy meg nem nevezett reptéren!

Kezdésnek mindjárt ott vannak a repülőgépek és az őket működtető személyzet! Az ablakon kibámulva hatalmas, többnyire fölfelé nyitott (ha-ha) tér látszik, amelyben sürögnek-forognak a szereplők.

A mozgékony kis autók pöttöm matchboxoknak tűnnek az utasszállítók mellett. Az ő dolguk a csomagok eljuttatása a filmekből jól ismert szállítószalagról a hatalmas madarak gyomrába.

Egy ilyen helyen rend a lelke mindennek! Szépen, párhuzamosan sorakoznak a repülőgépek, sorsukra várva.

Szerepelnek még a sztoriban utasok, akik hozzám hasonlóan, mindenféle dolgokkal próbálják elfoglalni magukat. Például vásárlással, a magasan árazott, de tulajdonképpen bármilyen terméket kínáló shop-okban. Én konkrétan fáztam a huszonkevés fokra beállított légkondicionált levegő miatt, ezért az egyik ilyen helyen vásároltam egy meleg pulcsit. De ha úgy tartja kedvem, ugyanott kakukkos órát is kaptam volna. Vagy baseball-satyit. Esetleg egy üveg whisky-t. Kicsit beljebb, fényképezőgépet. Az mondjuk rám fért volna, valószínűleg egy Leica-val jobb képeket készítek. De ne legyek sznob, nem a gépen múlt! 🙂

A mozgó járda gyorsítja az eljutást, például átszálláskor nagyon hasznos.

Aztán, volt aki megéhezett a várakozásban. Egy bankkártyával felszerelve könnyen enyhíthetünk a kínon! Csak legyen elég fedezet! A reptér egy másik, távolabbi sarkában levesező helyet találtam, a lenti képen egy kis szendvicsező és gyümölcsöket kínáló boxot látunk. De volt több pékség, és természetesen a junk-food sem maradhat ki a kínálatból.

A gyerekkel utazók külön elismerésemet vívták ki! Vannak persze pelenkázók, meg játszók kialakítva a fiatalkorúaknak, és az ülések kialakítása is kimondottan kényelmes, azért mégis kőkemény meló lehet egy csöppséget órákon keresztül lefoglalni, etetni, altatni egy nyüzsgő “utcán”.

Ott voltak még a kommunikálók. Tele-kommunikálók. Sokan. A várakozók nagy részét ők tették ki.

Old-school dolog telefonálásra használni a mobilt!

Mert lehet rajta például zenét hallgatni, vagy filmet nézni!

Játszani, vagy híreket olvasni.

És ne feledkezzünk meg a régimódi utasokról, akik a kevesebb energiát fogyasztó, de cserében lemeríthetetlen, úgynevezett könyvek olvasásával ütik el az időt.

Jó, ez pont egy újság. De ne akadjunk fönn a részleteken!

De ez már egy könyv! Kivételesen nálam is volt egy, aminek igen nagy hasznát vettem. Nincs olyan elektromos kütyüm, ami a majdnem 24 órás utat kibírta volna.

Rajtuk kívül még voltak azok, akik alvással töltötték a hirtelen jött szabadidőt. Sajnos ehhez valahogy nem sikerült fotó-dokumentációt készíteni, pedig a helyszínen szép esettanulmányok hevertek szanaszéjjel. 🙂

És utoljára még, nem szabad elfelejteni a sorakozókat. Ez a leginkább elterjedt változata a reptéren előfordulók típusainak.  Van a kaotikus sor, ahol nem lehet tudni hogy ki-ki után jön. Van a szabályos, egyértelmű, mint a lenti képen is. És van olyan is, amelyik pillanatok alatt felduzzad, aztán olyan gyorsan, ahogy jött, el is tűnik.

Amit ebből a kalandból megtanultam:

– Minden, az utazás során érintett ország klímájára készülj föl megfelelő öltözékkel!

– Minden, az utazás során érintett ország pénznemére készülj föl, legyen nálad valamennyi apró!

– Legyen nálad olvasnivaló! Könyv, vagy elektromos kütyü a töltővel együtt!

De legfőképpen: Legyen nálad bankkártya! Hiába bármilyen gondos előkészületet, bármikor homok kerülhet a gépezetbe! A hidegvéren kívül, minden másra, ott a MasterCard!

Az URBEX kifejezés egy angol eredetű rövidítés: URBan EXploration, vagyis városi felfedezés. A fotózásban önálló műfajként tartják számon, de a turizmus keretein belül is megtalálta már a helyét. Az URBEX kalandok célpontjai olyan ember alkotta, használaton kívüli épületek, amelyek életútjuk végén járnak. Minél elhagyatottabb egy épület, annál nagyobb kaland felfedezni. Fotósok, történelmet kedvelők körében népszerű elsősorban ez az elfoglaltság, de bárkit a hatalmába keríthet az izgalom, ami egy-egy hasonló hely felfedezésével jár. Vannak azonban alapszabályok, amelyeket a törvényesség és saját biztonságunk érdekében be kell tartanunk!

A felszerelésünket úgy válasszuk meg, hogy a testi épségünkben lehetőleg ne eshessen kár! Zárt ruházatra, cipőre, szükség esetén akár acélbetétes bakancsra, de helyszíntől függően kobakra is szükségünk lehet. Például Csernobil környéke is kedvelt célpontja a műfaj kedvelőinek, oda ennél sokkal komolyabb felszerelést vigyünk magunkkal! A törvény betartása mellett fontos még, hogy kárt ne okozzunk, és ne hozzunk el semmit a helyszínekről. Akár életbevágó is lehet, hogy soha ne induljunk egyedül egy ilyen kalandra, hiszen bármilyen meglepetés várhat ránk!

Vannak közkedvelt célpontok, ahová szervezett utakat is indítanak különböző utazási irodák, valamint léteznek weboldalak, amelyeket böngészve saját magunk is megtervezhetjük a KALANDot. De egy kis helyismerettel, és kíváncsisággal, önállóan is felfedezhetjük lakókörnyezetünket! Sajnos Magyarországon egyelőre kevés hasonló témájú oldalt találni, annak ellenére, hogy például a szocializmus több ragyogó célpontot is ránk hagyott!

Korábban már volt egy gyenge próbálkozásom közelebb kerülni a miskolci vasgyárhoz. A tiltótáblák, és az ugató kutyák miatt akkor nem jutottam túl közel. Most sikerült társakat találnom, és olyan célpontot, amit sokkal könnyebben és legálisan megközelíthettem.

Ma egy régi, düledező parasztházhoz indultam. Illetve parasztháznál nagyobb, mintha valamiféle uradalom egykori központi épülete lenne. Az URBEX élményekhez hozzátartozik, hogy a kalandor a meglátogatott helyszín történetéről is igyekszik minél több információt szerezni. Sajnos ehhez a célponthoz a levéltárba kellett volna bejutnom, a szokásos internetes keresés nem hozott eredményt. Ha valakinek van bármi infója a hely történetéről, írja meg bátran a bloggernek! A pontos GPS koordináta a következő kép alatt található!

48.130208, 20.804273

Valamikori bejárat

Valamikori szerelem

A belteret sajnos méternyi magasságban felhalmozott törmelékkel és szeméttel borítva találtuk. Szerettem volna valamikor portrékat készíteni ezen a helyszínen, de ide sajnos még egy széket sem tudnék hová letenni, nincs egy talpalatnyi üres hely. Az épület legnagyobb helysége fölött sajnos a födém is beszakadt, vigyáznunk kellett hová lépünk!

A beszakadt födém alatt

Mindent beborító törmelékhegyek

Csupasz falak

Talált kincsek

Szomorú nyuszi

A látogatás után még sétáltunk egyet a Sajó partján!

Sajó

Kedvenc városom széle

URBEX kalandjaimnak mindenképpen folytatása következik! 🙂

Egy napsütéses, vagy inkább kánikulai napon mini-nyaralásra indultunk. Az úti cél a Duna volt, illetve annak egy bizonyos szigete: a Rafás.

Ennek a kis földdarabnak a történetéről sajnos kevés adatot találtam. Mindössze egy rövid novellát találtam Diósi György honlapján. A legenda szerint nevét az első lakójáról kapta: az 1900-as évek elején egy részeges halász lakta a területet, Rafás Máté.  A mai birtokszerkezet már nem ennyire egységes, körülbelül 30-40 apró telekre osztott. Minden telken kisebb-nagyobb házikót, homokos talajú kertet találunk, s a kerítésen kívül nádassal körbevett stéget. Ide nem vezet híd, csakis vízi úton közelíthető meg. A sziget lakói jól ismerik egymást, a közösség összetartó és segítőkész. A mi úti célunk a sziget túlsó oldalán található, a telek a Duna szélesebb medrére néző.

Miskolctól körülbelül 3 óra alatt tettük meg a 230 kilométernyi utat, az utolsó faluig, Szigetszentmártonig. A kocsi leparkolása után következett a magunkkal hozott cuccok átpakolása a kikötői stégre, a stégről a csónakba, egyik partról a másikra, csónakból stégre, stégről a házba. Sajnos a körülmények nem könnyítették meg a bejutást, az erős széllel szemben nehezen haladt az evezős csónak. Szerencsére váratlan segítséget kaptunk: csomagjaink nagy részét, két felnőttet és Nyurgát befuvarozott egy kedves horgász a belső stéghez, egy motoros csónakkal. A beszállás azért nem volt egyszerű, a kiskutya megismételte a tavaly nyári* mutatványát: a keskeny feljáróról a vízbe esett. Szerencsére most hám és póráz is volt rajta, az ijedtség sem volt akkora, hamar kihúztam a vízből. Nem tudom hogy a többi whippet szeret-e úszni, de Nyurgával ezek után nem tudom hogyan fogom megszerettetni a vizet.

*Tavaly nyáron az Őrségi nyaralásunk előtti éjszakát töltöttük a Rafáson. Az indulás napján a kétszemélyes csónakkal 3-szor kellett fordulni, mire mindenki a partra jutott. Nyurga az első körben kelt át, végignyafogva az utat, mivel Imre a parton maradt. (Kétségbeejtő ha a gazdik szétválnak!) Miután mindkét gazdi a partra ért, Nyurgát elengedtem, hadd élvezze a folyópartot. A harmadik fordulónál épp segédkeztem a ki-beszállásnál, amikor csobbanást, majd káromkodást hallottam a hátam mögül.  Imre épp próbálta kimenteni Nyurgát a vízből, mire odaértem. Csurom vizesen, vízinövényekkel borítva, megszeppenve szedtük ki a vízből. Aggodalmunk, miszerint egy büdös, hal- és iszapszagú kutyával kell végigutaznunk a Dunántúlon, szerencsére alaptalannak bizonyult. Nyurga hamar megszáradt, és a vékony kis bundája nem tartotta magában a kellemetlen szagokat.

Délután Nyurga felszívódott. Hívogattuk, keresgéltük, sehol nem találtuk. Kicsit aggódtam, hogy ismét a vízbe került, és nem tud kimászni, de valami más történt: a torkosság keverte bajba. Ismét. Két telekkel arrébb nagyobb létszámú “unokázás” folyt napközben. A ilyenkor megszokott jó magyar szokás szerint rántott hús szeletek készültek a család ellátására. A jóhiszemű háziasszony, mit sem sejtve, egy udvari sziklán hűtötte le a serpenyőt, és a használt olajat. Kedves olvasó, sejted már Nyurga távollétének okát? Az én torkos, éhenkórász kiskutyám azzal volt elfoglalva, hogy ezt a maradék étolajat az utolsó cseppig eltüntesse. Fél liter használt olajat szippantott föl.

Sűrű bocsánatkérések közepette kitereltem Nyurgát a telekről, hazahajtottam, s innentől zárva tartottuk a kaput. Az este további részében az igencsak kókadt kiskutyát gardíroztam, aki néhány órán belül megszabadult a teljes, aznap elfogyasztott ételadagjától, sztenderd és nem-sztenderd outputokon keresztül. Ha érted mire gondolok… 😉

Reggelre már kutyabaja sem volt. Kapunyitás után kiderült, semmit sem tanult a dologból: első útja az említett szomszéd kapuja felé vezetett. Ezúttal zárva találta, de már mi is résen voltunk.

Még késődélután körbesétáltunk az északi részen. A csúcsnál találkoztunk egy lelkes staffordshire terrierrel, Kyrával, aki először kisebb riadalmat keltett megjelenésével. A gazdi hamar megjelent, és ismét beigazolódott: ezek a rossz hírű kutyák a legbarátságosabbak a jelenleg elterjedt, városban tartott fajták közül. Reménykedtem hogy a jó példa ragadós, de hiába apportírozott Kyra lelkesen a vízből, Nyurgát nem kapta el a hév, nem volt hajlandó lelépni sem a partról. Az eldobott bot után rohant, de a víz szélén mindig megtorpant, és ugatással kommentálta a vidáman úszkáló staff erőfeszítéseit.

Hazafelé, pihenőhely gyanánt, egy gödöllői éttermet szemeltünk ki. Kutyabarát éttermet nem találtam a környéken, de reménykedtem hogy a teraszon megtűrnek minket. Szerencsénk volt, a Sziget Vendéglőben remek kiszolgálásban volt részünk és az óriáspalacsintát is imádtuk! Nyurga sem panaszkodott az elhelyezésre az asztal alól, az árnyékból. A hétvégi kalandok után pont elég fáradt volt hozzá, hogy szép csöndben és illően viselkedjen.

A két nap kalandjai, és az utazás okozta fáradalmak kimerítették a kiskutyát, és mi is eltávolodtunk a mindennapi mókuskeréktől. Minden látogatásunkkor sajnálom, hogy nem igazán szeretem a vizet. Sokkal élvezetesebb lett volna a hétvége, ha én is csobbanok a Duna hideg vizében. Ha van valakinek biztos módszere, hogyan lehet megszerettetni a vizet egy felnőtt emberrel, mindenképpen írja meg!
 

A levenduláról a legtöbbünknek a tágas, mediterrán mezők jutnak eszünkbe: Toszkána,Olaszország, vagy Provence, Franciaország.

Magyarországról mégsem kell országhatárokon keresztül, ezer kilométereket utaznia annak, aki közeli ismeretségbe szeretne kerülni ezzel a kivételes gyógynövénnyel. Kis hazánkban több helyen is termesztenek levendulát, a szüret pedig fajtától, időjárástól függően a nyári hónapokra esik.

Egy kis Heves megyei településen, Zagyvaszántón, egy helyi vállalkozó 2013 óta nevel levendulabokrokat. Francia levendulát és Lavandula Intermedia-t is termeszt az egyre növekvő birtokon. Ezen a helyen jártam a hétvégén, és készítettem néhány fotót a bokrokról, a családfőről és a vállalkozás termékeiről.

Aki maga is meg szeretné tapasztalni a levendula-tea frissítő, élénkítő hatását, és szívesen tenne egy sétát a levendulabokrok illatozó felhőiben, látogasson el a hétvégén a Romhányi Balu Levendula farmra! A szüret alkalmával ki-ki maga válogathatja ki, s szedheti le a “télirevaló” készletet.

Én egy látogatás után levendulatea-függő lettem! 🙂

Maci a málnásban… izé… levendulásban

röppenő buborékok a levendulamező fölött

hajnali ökörnyál

napfelkelte után

a büszke gazda

A termékekről a farm facebook oldalán tájékozódhatunk

kecsketejes szappan

levendulás fürdősó

kecsketejes-levendulás szappan

levendula-párnák

Reneszánsz Kavalkád a Diósgyőri Várban

Agaras gazdi lévénaz agárfuttatás volt a leghívógatóbb program a listából! Nyurga most itthon maradt, vele nem biztos hogy beengedtek volna minket.

róka-üldözés

A lovasbemutatót ügyetlenségem teljes tudatában ültem végig. Visszagondolva lovas élményeimre, ezek az emberek meghazudtolták a fizika törvényeit. Máshogy nem lehet!

Lovat irányít, dárdát megtart, repülő karikát dárdával elkap. Egyszerű, nem? :-O

Nem csak a férfiak sportja!

ilyen nincs is!

ilyen sincs!

ez aztán főleg nem létezik!

Búcsúzás loccsanó vízzel (közben a fotós menekül…)

A bemutató után még végigsétáltunk a felújított vár belső udvarán. Korábbi látogatásom óta a berendezési tárgyak megszaporodtak, az angol és német nyelvű fordítás fölkerült a kijelzőkre és a Lovagi Tornák Tere is szépen épül.

a török korból

személyes kedvencem: filmvetítés a kanyarodó falra az egyik teremben

Mindenféléket árultak.

a Paprika TV is kitelepült

Heidelberg

Erről a szóról valahogy érzi az ember, hogy már hallotta, de hol is? Valahol a történelem- vagy irodalomkönyvben, talán…

A wikipedia most is segít, valóban egy történelmi városról van szó, amely Németországban, a Neckar partján fekszik. Ide sodort most az élet, vagy inkább csak a munka. Az 5 napból két esténk volt szabad, ebből egyet Heidelbergben töltöttünk. Természetesen egy délután nem elég arra, hogy mindent megnézzünk, de a már jól bevált célpontok közül egy itt is bejött: a településen várkastélyt találtunk. Hálás célpont, többnyire fotózásra alkalmas, kiállításokkal, túravezetéssel. Utóbbiakról sajnos lekéstünk a késői érkezés miatt, így a 6 eurós belépődíj kipengetése után csak egy rövid sétát tettünk az udvaron. A vár egy hegyoldalban áll, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a folyóra, és közeli hídjaira. A látvány emlékeztetett a prágai Károly-hídra.

< >

Karl-Theodor híd

Kintről nézve nagyon érdekesnek tűnt a képen látható torony, aminek mintha egy hatalmas kéz leszakította volna a külső részét. Sajnos a várakozásaimmal ellentétben az épületbe nem lehetett bemenni. Ha nem zárás után értünk volna oda, szívesen végighallgattam volna az audioguide-ot, hátha említést tesznek a vár jelenlegi állapotának okairól. Így maradt az utólagos informálódás, ahogy túravezető hiányában általában szoktam.

kilátás a várból

A városnézés után kellemes vacsora a Marktplatz-on, sajnos alkoholmentes kivitelben. Így jár aki sofőrködik, és a sört sem szereti!

Mannheim

Két nappal később lehetőség nyílott egy kis esti sétára Mannheim-ben. Elindultunk “toronyiránt”, és megérkeztünk a Fernmeldeturm-hoz, és a szomszédságában található Luisenparkba. A parkba másfél euróért, a toronyba 5 euróért jutottunk be. Utólag átgondolva, a park belépti díjáért egy centet sem sajnáltam. Ha a környéken élnék, minimum hetente fordulnék meg itt. Hogy miért?

A parkban található tó aljára sínt fektettek, amelyeken sárga-tetejű ladikok közlekedtek. Ismét csak zárás után érkeztünk, talán csak az utolsó méterek megtételét láttuk. Engem így is elbűvölő a tavon szabályosan várakozó sárga ladikok sora.

A park területén kihelyezett etetést-tiltó táblák okát hamar kitaláltuk: a tó mellett haladva hatalmas, érdeklődő pontyok jelentek meg mellettünk, a víz felszínén pipálva. Később mókusokkal, papagájokkal, flamingókkal, gólyával, és mindenféle vízimadarakkal találkoztunk, akik hasonló érdeklődéssel figyeltek minket. Biztosan borzasztóan éheztek! 😉

Találtunk egy játszóteret is, ami szórakoztató kültéri játékokkal volt berendezve. Gumihinta, egyensúly-játékok, csúszópálya, mindez felnőtt méretben! Az önfeledt szórakozás garantált, már ha az ember hajlandó kiengedni gyermeki énjét. Bennem megvan a hajlandóság. 🙂

A japán kertre szavakat sem találni!

a kert bejárati hídja

Ez után értünk oda a nap csúcspontjához! Képzelj el, kedves olvasó, egy fáradt estét, egész nap idegennyelven hallgatott előadások után, egy nem egyértelműen pozitív jövőképet, zsúfolt napi programokat, éjszakánként kevés alvással egy idegen ágyban. Aztán képzelj el, egy virágzó bokrokkal körbevett, egyenletesen fűvel borított, árnyékos, illatozó tisztást, amelyen kék pihenőszéket szórtak szét. A tisztás közepén két fa törzsére hangszóró erősítve, ahonnan relaxációs zene szól.

Száz százalékos rekreáció! A képek nem is adják vissza az érzést! Utólag sikerült kideríteni, hogy a zene Peter Seiler műve volt, ezen a linken bele is hallgathatunk, az mp3 menüpont alatt.

illatozó virágok

pihenőszékek a kilátó szomszédságában

Ismét egy megerősítés a korábban már lefektetett álláspontomhoz: ha Németországból csak egy dolgot hozhatnék haza Magyarországra, az a parkok létesítésének és kihasználásának kultúrája lenne.

Sötétedés előtt még fellifteztünk a kilátóba, ahol felülnézetből is megcsodálhattuk a parkot, és a környéket.

Fernmeldeturm Mannheim

kilátás a Neckar folyóra

Már csak egy problémát kellett aznap leküzdenünk: nyitott éttermet találni este 10 után. A tőlünk nyugatabbra eső országoknak ugyanis megvan az a sajátossága, hogy jóval később sötétedik, mint Magyarországon. Így, ha az ember belefeledkezik valamibe a délután közepén, könnyen hoppon maradhat.

Azért nem haltunk éhen, s erre a két délutánra bármikor szívesen fogok visszaemlékezni!